Zenéljünk! No.103.

2016. január 04. 20:27 - Nagycsuri

Cream: White Room (Videók)

Előző bejegyzésemben megemlítettem a Cream zenekart. Eddig még ugyanis

nem osztottam meg tőlük eredeti felvételt, csupán egy instrumentális feldolgozást. Most meghallgatjuk ugyanezt a Cream-től. Gondolom, észrevettétek és én magam is jeleztem már, hogy főként kevéssé közismert előadókkal foglalkozom. Ennek oka egyszerű. A közismerteket mindenki osztogatja, minek ide egy sokadik a sorban.

Most mégis kivételt teszek. A Cream ugyanis úttörő volt a maga idejében. Ők voltak az elsők, akik tradicionális blues-okat rockos köntösbe öltöztettek és dobtak be a köztudatba. Formabontó volt. Mondhatni, stílust teremtettek. Mások szerint, megerőszakolták a hagyományt. Ebben is van igazság. Egy kedves ismerősöm erről a kérdésről ekképpen fogalmazott a klasszikus zene tekintetében: "a diszkósított komolyzene ugyan penetráns, de ilyen formán eljut olyanokhoz is, akik amúgy eddig zsigerből elutasították." És milyen igaza volt/van. A Cream sokkal szélesebb tömegekhez juttatta el a blues-zenét, mint addig bármely előadó. Természetesen meg is gazdagodtak belőle. Főleg Clapton, de ezt már pedzegettem korábban is. Különben, kit érdekel ez már.

Clapton népszerűsége egyébként nem áll egyenes arányban hangszeres tudásával. Kissé túlértékelt. Nem akarom kritizálni, vagy leminősíteni, csupán tanultabb társai véleményét osztom meg Veletek. Jazzisták ugyanis rendre azt vetik Clapton szemére, hogy nem tud kiszakadni a pentatóniából. Mi tagadás. Az igaz, hogy egy kiművelt jazz-gitáros a blues-zenében is nagyságrendekkel szárnyalja túl autodidakta társait (példák: itt, itt és itt) de Clapton zenéjében nem ez a cél. Én magam sem favorizálom őt, de - miként Hobo esetében is - munkásságát maximálisan elismerem. Mindamellett, ha nem is mindet, de sok lemezét szeretem. Ginger Baker-nél is hasonló a helyzet, annyi különbséggel, hogy a Cream-ben teljesen egyedi és eredeti stílust képviselt, amit később részben már elfeledett. Jack Bruce rengeteg szólólemezt adott ki a Cream után. Nem volt túl nagy visszhangja egyiknek sem. Egy bizonyos szűkebb réteg szerette csupán. Ők viszont magok voltak, mindvégig mellette maradtak, kitartottak.

2018 fontos dátum lesz. Nem most, hanem akkor múlik pontosan ötven éve, hogy feloszlott a zenekar (itt a kiemeléshez tartozó link nem a Cream-hez kapcsolódik, csupán adta magát!). Ezen jeles alkalomból aztán még más nagy történések is lesznek, de azokról még korai lenne cseverésznem. Nem iszunk előre a medve bőrére. Mert egyetlen dolog van, ami nem megerősít, hanem biztosan megöl, az pedig a medve. Viccet félretéve, valóban nagy dolgok vannak készülőben 2018-ra, melyek az én földi létezésemben is kiemelkedőnek tekintendők. Reményeim szerint másoknak is örömet okoznak majd, hiszen végső soron ez a magasztosabb cél, félretéve az egot ugyebár.

Bármily hihetetlenül hangzik, de még maga Hendrix is csak a Cream után érkezett. Pontosabban, közben, de mindenképpen utóbbi volt az előbbi. Ahogyan sokan mások, Jimi is továbbfejlesztett. Inspiratív volt, ahogyan a Cream is. Hála Istennek. Így lettünk aztán mi, az utánuk következő dzsenerésön hangjegyekkel- és sok-sok előadóval gazdagabbak.

Manapság pontosan ezt hiányolom a könnyűzenéből. A forradalmi újításokat. Amik felráznák ezt a fásultságot. Amelyek utat mutatnának a felnövekvő generációnak. Ami kiutat mutathatna akár még ebből a mátrixból is. Ahogy már többször írtam (itt, itt, itt és itt) '95-ig aranykort éltünk, azután valami megszakadt. De hiszem, hogy még éltemben egyszer visszahozzuk azt az életérzést. Ha csak egy pillanatra is, de sikerülni fog. Majd meglátjátok!

Isten áldjon Benneteket!