Nagy Károly névvel illetvén, 1968 március 08-án láttam meg a napvilágot. Szép ajándékként Jóanyámnak, az akkoriban (és egyes körökben napjainkban is) Nőnapként emlegetett ominózus ünnepen. Sírva hagytam el a szülőcsatornát, ugyanis
már akkor láttam, hogy a Világban mennyi anomália leledzik. Magamra szerettem volna venni az emberek összes bűnét, de sem beszélni, sem cselekedni nem tudtam újszülöttként.Később sem.
Sokan kérdezték már tőlem, hogyan lett belőlem Csuri. Elmeséljem? Miért is ne:
Kedves édesanyámat hívta így Jóapám, miután egymásba szerelmesedtek. Ő nem "nyuszikám", "mackókám" és egyéb széles körben elterjedt közhellyel illette szerelmét, hanem rendhagyó módon, nemes egyszerűséggel Csurikámnak, azaz Tökös Verébnek becézgette őt. Igazán romantikus, nem? Az igazat megvallva, rám sokkal inkább illik e becenév. Főleg, akkoriban illet csak igazán, amikor még valóban pár napos csecsemő voltam.
Ehhez kapcsolódóan egy kis csattanó:
Apám rendre kikiabált a szobából, mikor mi anyámmal a konyhában tartózkodtunk.
Kb. imígyen szólott:
- "Csuri..."
- mire én: "Tessék..."
- erre ő: "Nem Te, anyád..."
Hát, így zajlottak a mindennapjaink, míg később már a hangsúlyból könnyedén kikövetkeztettük, melyikünkre is gondol valójában Atyánk.
Irtózatosan rossz gyermek lévén, minden áldott napon megkeserítettem drága szüleim életét. Viselkedésem hasonlatos lehetett az Omen című horrorfilm, Damien nevű gyermekszereplőjéhez. A történések ugyan a legtöbb esetben nem végződtek halállal, de könnyeket, illetve mérhetetlen idegeskedést azért rendre kicsikart a résztvevőkből ténykedésem. Mint rendesen, én sem ettem rendesen. A fölöttünk lakó Ili nénihez vitte föl anyám azt a kaját, amit lent elvetettem, fönt viszont zokszó nélkül megettem. Óvodába nem sokat járattak, mert míg a többiek szót fogadtak, addig én az asztalon ugrálva és ordítva tudattam velük, hogy mekkora birkák is. Ahogyan teszem azt manapság is, talán egy kissé árnyaltabban, de ne menjünk ennyire a dolgok elébe!
Mindig is öntörvényű voltam, nem bírtam elviselni a kötöttségeket, sem a társadalmi dogmákat. Nehéz természetem – mint már említettem – a kezdetektől megkeserítette mindenki életét, köztük az enyémet is. Tanáraim amúgy szerettek, renitens magatartásom ellenére is. Eszes gyerek lévén az alsóbb tagozatban otthon egyáltalán nem tanultam, így is kitűnő eredményt produkáltam. Ez aztán később, a felsőbb osztályokban leromlott, ahogy az lenni szokott. Persze nem az ész és a rátermettség, sokkal inkább a tanulás iránti vonzalom hiánya okozta ezt a visszaesést. Ahogy mondani szokták, nem volt seggem hozzá. Állandóan a labdát rúgtuk, kint a grundon.
Egy laza kis anekdotát azé’ elmesélek Nektek az alsó tagozat negyedik osztályából:
Történt ugyanis, hogy a gyenesdiási Nagymezőre látogattunk az iskolával. Üvegben vittem magammal a teát, akkoriban még nem volt divat a pet-palack. Liter teával a kezemben szaladtam, mint egy megveszekedett. Megbotlottam és a széttört üveg szilánkjaiban landoltam vala. Vidékiesen szólván, beletenyereltem. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a bal kezem gyűrűs ujja a mozgató ínszalag nélkül folytatta a továbbiakban meglehetősen rögös életútját. De nem is ez a lényeg a történet mondanivalóját tekintve! Az ujjamat megműtötték és begipszelték. Gondolta a doki, bármi történjék is, így a legbiztosabb. Szüleim tájékoztathatták hiperaktív életmódomról, ki tudja azt már ennyi idő múltán. A gipszet aztán egy napon levették. Az ujjam olyan amilyen, azóta sem működik rendesen. A legújabb kutatások szerint, nem is fog, soha sem. Mit gondoltok mi történt a gipsz levételét követő másnapon? Hát kérem, újabb gipsz landolt hab testemen. Csak épp annyi különbséggel az előzőhöz képest, hogy most a lábamon. És nem ín-, hanem tokszalag szakadt a bokámon. A történet pikantériája, hogy Apám, miután hallott az esetről és belépvén a szobába meglátta rajtam az előző napihoz képest tízszer akkora gipszet, csak ennyit szólt: „hülye vagy fiam!”
Mint már fentebb említettem, a komolyabb probléma tanulás terén hetedik osztálytól kezdvén eredeztethető, ugyanis összevonták osztályunkat egy másikkal. Ott aztán olyan barbárokra - akarom mondani - barátokra tettem szert, akikkel ugyan a mai napig kapcsolatban vagyunk, de az életünk rendesen kisiklott. Már ami a továbbtanulási esélyeinket illette vón'. Katasztrofális elegyet alkotott a két, addig külön csapat. Csak a hülyeség ment, más semmi. Így aztán a középiskolában is elvéreztünk, komolyabb tudás birtokában nem lévén. Ami az alapokat illeti. A zalaegerszegi középiskolából – nem feledvén gyökereinket - már az első év után hazatértünk és a mostani Asbóth-ban rendezkedtünk be, kerek hat évre. Az érettségi megszerzése így aztán nekünk a négy helyett hét évbe tellett. Egy Zeg, három ipari és három esti suli, ahol az érettségit adták. Na és? – kérdezné manapság a többség. Igaz is, hiszen korunk egyik vívmánya a munkanélküliség magas rátája, amit teljesen mindegy, hogy egy évvel korábban, avagy két évvel később tapasztalhatunk meg. Ezért aztán teljességgel felesleges a nagy sietség, hej ráérünk arra még.
A középiskola első napjáról is van egy adomám, íme:
Kollégista társaimmal karöltve, az iskola végeztével a koleszban ledobtuk a táskánkat és azzal a lendülettel bebuszoztunk a belvárosba. Örültünk, mint majom a farkának, hiszen vége a sulinak, azt csinálhatunk, amit csak akarunk, egészen késő estig. A meglepi akkor jött velünk szembe egy nevelőtanár képében megtestesülvén, amikor beértünk a kollégium aulájába. Kérdőre vont bennünket, mondván az iskola után szilencium vala. Ami nem volt más, mint a kötelező tanulószoba. Kezdeti lelkesedésünk rögtön alábbhagyott és ez az én esetemben év végével a kollégium elhagyására sarkallott. Így eveztem aztán újra hazai vizekre, szüleim nagy megelégedésére.
Gondolhatjátok!
Igazából a sulival nem lett volna nagyobb baj, hiszen közepes fölött vettem a lécet, de a katonás bezártság már sokkolt. Itthon aztán az új iskolában, asztalos tanoncként újra a legjobbak között találtam magam. Még megyei tanulmányi versenyt is nyertem. Szakmait. Az első évben a BÉSZÖV-nél akasztottuk ki a szakoktatót, nem kicsit. Azután maszekhoz kerültem, de az sem volt leányálom.
Van egy vicces történetem ebből az időszakból is:
A téli hónapokban minden reggel faforgáccsal tömött fémhordó adta a meleget. El kell mondjam, hogy nagyon kemény telek voltak akkoriban. Mínusz húsz fokok is elő-előfordultak, erős széllel bélelvén az amúgy is hiányos öltözetemet. A fémhordót persze én magam tömtem meg az előtte nap legyalult deszkák szijácsával. Amíg az be nem gyulladt, addig a műhelyben is szibériai viszonyok uralkodtak. Egyszer aztán, egy ilyen erősen fagyos reggelen a kisfőnököm megkínált egy kupica pálesszal (Isten áldja érte!) – mondván, ettől lesz csak igazán melegem. Úgy is lett. Annyi malőrrel fűszerezve, hogy miután odarohantam a vízcsaphoz a torkomban és a gyomromban keletkezett tüzet oltani, kitágult pupillákkal nyugtáztam, hogy a csap bizony befagyott. 70 százalékos volt az a tüzes víz, bizony. Életre szóló élményt nyújtott az az egy korty.
Asztalosként kb. fél évet húztam le a Zalaszentgróti Faipari Szövetkezetnél. Gyötrelem volt minden perce, hiszen nem erre teremtett engem Isten. Közben, mint már említettem, a három éves esti iskolának első évét jártam éppen. Miután a művezető nem akart elengedni az egyik délutánon, azon nyomban kikértem a munkakönyvemet és nem titkolt szitkozódások közepette hagytam ott csapot-papot. A legvisszafogottabb mondanivalóm is csupán a kedves édesanyjára korlátozódott. Ne feledjétek, ’86-ot írtunk, még volt némi hatása a ”módszerváltás” előtti érának. Nyomorult egy rendszer volt. Mindamellett voltak erényei is. Az emberi kapcsolatokra gondolok csupán. No, nem a főnök-beosztott viszonyra, nem! Arra, amikor még haver a havernak és munkatárs a munkatársnak felépítette a házát, mindenféle ellenszolgáltatás és anyagi juttatás, vagy bármi más elvárás nélkül. Mert tudta jól, hogy viszonzásra talál majd, ha eljön az ideje. Ma ilyen már nincs. Mammon az Isten, de erről és a további életutamról majd a következő szösszenetben olvashattok...
Isten áldjon Benneteket!
Folytatása következik!
Nagycsuri 2015.12.03.
