Tudom, tudom, kicsit megkésve jegyzem e sorokat, hiszen 2015. december 3-án tettem közzé az első részt. Abban ígértem a folytatást. Az pedig már majd' két éve volt. Észrevettétek, milyen gyorsan szálltak el az évek? Miután elértem a huszadik életévemet, felgyorsult az idő múlása. Nem is bírom követni, most is annyinak érzem magam. Nem, nem! Ez nem azt jelenti, hogy
infantilis lennék, csupán folyton kamasz. Korosodó, kortalan. És persze kórtalan is. Teljesen egészséges vagyok, leszámítva a rapszodikus lelkiállapotokat.
A fenti intim fotón meglehetősen meglepett képet vágtam. Miként a kép is bizonyítja, valaki rám lelt, ugyanis állandóan szökésben voltam. Akkor még nem a hatóságok elől
Az első részből már tudhatjátok, '68-ban születtem. Szoktam volt mondogatni, akkor történtek az igazán nagy dolgok. Ilyen volt a vietnámi háború elleni tiltakozás fő bázisának számító hippi mozgalom, Woodstock és ehhez a szubkultúrához szervesen kapcsolódó filmek, az Easy Rider és persze a Hair is. Igen, a hatvanas évek elejétől kezdve, a hetvenes évek közepéig megszülettek azok a zenék, amik számítanak. A Rock meglehetősen tágra nyílt műfajára gondolok csupán. Amely műfaj jeles képviselőinek egy jelentős hányada Woodstock-ban és a Szelíd Motorosok-ban kaptak szárnyra. Érdekes módon, annak idején, amikor tizenévesek voltunk ('80-as évtized), nem az aktuális slágereket, hanem biz' a '60-as- '70-es évek rock-zenéit hallgattuk (kivétel, amikor diszkóba jártunk, de erről majd később). Amelyeket - több, kevesebb sikerrel - a mai napig másolgatnak, feldolgozgatnak. Példának okáért, lásd a kortárs celebvilágot!
Nem véletlenül adtam ennek a folytatásos kriminek azt a címet, hogy "Csacska önéletrajzocska". Ugyanis, nem egy klasszikus önéletrajz. Inkább a tőlem megszokott módon csapongó és időrendtől is mentes. Ami épp eszembe jut, illetve kiragadott krónikák kavalkádja. Nagy munka lenne kronológia szerint megszerkeszteni egy részletes, mindenre kiterjedő életutat. Ezért aztán, ugrálunk az időben, mint Jean Claude Van Damme az "Időzsaru" című filmben. Rendre beindítja a képzeletemet ez a téma. Ki ne szeretne visszamenni az időben, vagy épp előre? Ehhez mérten pedig olvasni leginkább a históriás regényeket élvezem. Waltari az egyik kedvencem. Nem feltétlenül az amúgy zseniálisan megírt "Szinuhé" miatt! Sokkal inkább "Az ország titka" és "Az emberiség ellenségei" ragadtak magukkal. Tudjátok, kik voltak ez utóbbiak? A rómaiak- és persze a zsidók szerint, a korai keresztények. Bagoly mondja effektus. Mika írásai hatalmas kutatói munkát feltételeznek. Korhű és történelmileg korrekt. Nem úgy, mint a hasonló témájú kortárs áméríkáí filmek mindegyike. Na, azok inkább a vicc kategória. Ne is készpénznek, többnyire inkább mesének vegyétek ezeket a yenkee történeteket! Elkalandoztam.
Szóval, ha tehetném - ahogyan azt már e blog hasábjain többször is jeleztem - hívó szóra, egy időgéppel, különösebb morfondírozás nélkül mennék vissza a kilencvenes évek elejére. Aranykor volt az mindenkinek. A felhőtlen gyermekkor késői megnyilvánulása. Fiatal fénykor. Elhittük, hogy változások jönnek, elragadott minket a remény, hogy jobb is lehet nekünk. Mint tudjuk, a "remény" szó egy jövőbeni pozitív változás lehetőségének bekövetkeztét hordozza magában. No, meg a lehetőség ellenkezőjét is. Sok szempontból átvertek bennünket. Nagyon csúnyán és mindezt faarccal. Nyilván ennek a szemfényvesztésnek kivételes nyertesei is akadnak, de ők csupán a szabályt erősítik vala.
A kilencvenes évek eleje elég ellentmondásosan alakult. Bekerültem pultosként egy diszkóba (én, a megrögzött rocker), de nem csak e miatt! Szimplán a megélhetés vitt oda, ugyanis már akkor sem favorizáltam az éhbéres munkahelyeket, ott pedig jól fizettek. Azóta is hálás vagyok a sorsnak és Miklósnak, hogy ezt megtapasztalhattam. Jó csapat volt, sokat tanultam tőlük. A középiskolai évek alatt azon filóztunk, hogy a suli után nyugatabbra dobbantunk. Nem lett belőle semmi, csak a szánk járt. Talán nem is igazán akartuk. Ezt a hiányosságot az elmúlt télen pótoltam. Erről is mesélek egy keveset, ha eljő az ideje.
Az első CB felállás nélkülem alakult meg egy SBNYK túra alkalmával. Felvidéken, ha ugyan értesüléseim nem csalnak. No, de mi is az az SBNYK? Ser Befőtt Nyakalók Köre. Ebbe a "szabadkőműves" páholyba én csupán megfigyelői státuszig jutottam. Nem teljesítettem az elvárásokat. Csupán egyszer voltam velük túrán. Korábban, Komáromban, a Duna túloldalán. A Pokol nevű diszkóra, rengeteg sörre és a reggeli tojásrántottára emlékszem. Más történésről csak halovány emlékképek derengenek. Rég volt, na.
A CB-vel Kapolcson debütáltunk. Nekem ez az első kép, ami beugrik a régiségből. Akkoriban még híre hamva sem volt a Művészetek Völgyének. Mi lehettünk a múzsája, ki tudja azt már ennyi idő elteltével. Akkoriban még Európa Kiadót, URH-t, talán Sziámit is nyomtunk. Lehet, Trabantot is. Meg hasonlókat. Talán már a Borntubivájld-ot is, ami akkoriban még nem volt annyira elcsépelt, mint amikor már az összes zenekar ezt tolta. Ám a legfontosabb nóta, a megalakulás alkalmával jegyzett, Ernő szerzemény, a Puncipicsa-csacsacsa volt. Ez lett a Himnuszunk. Nagyon kezdetlegesek, ámde lelkesek voltunk. Egy Jolana Galaxis gitáron pengettem, amely cseh produktum messze nem volt olyan minőségi, mint - példának okáért - a Pilsner Urquell serital.
Egy legendás, Volkswagen típusú kisbusszal utaztunk Kapolcsra. Érdekes dolgok történtek ott. Egy délceg ifjú például a telken keresztül futó kis patakban demonstrálta, hogyan is szokták a lányok intim magányukban megtisztítani vénuszdombjukat. Nyilván a CB-himnusz ihlette őt eme megnyilvánulásra. Látványos volt és rendkívül provokatív. Nem aratott osztatlan sikert női berkekben. Sátraztunk. Rengetegen voltunk ott, úgy hívták a helyet, hogy Weszelovszky-tanya. Nyilván a tulajról elnevezvén. Ha jól tudom, később az elsők között indított hírportált a neten. Ezen a tanyán még egy Velorex is parkolt. Nem Waszlaviké! Ez a jármű, Szilárd kedvence volt. Ő pedig napjaink egyik sokat foglalkoztatott médiaszemélyisége. A tizenkilencedik szülinapomra egy igazán kreatív keretezett képpel érkezett és lepett meg vele. Nagyon eredeti volt. Ha megtalálom, belinkelem. Megtaláltam. 
A fenti képen látható egy "I love Kék Tó" felirat. Ez a bugyuta név (Kék Tó) az egyik zenekari formációnk volt. Valamely jövőbeni fejezetben mesélek róla
A korai CB korszakból van még egy emlékezetes momentum, ami említésre méltó. Nevezetesen, Kapolcs megismétlése az egykori múzeumigazgató rezidenciáján, a Müller-tanyán esett meg. Itt egy színpaddá avanzsált Ifa teherautó-platón rendezkedett be a zenekar. Ami a lényeg, Müller úr két napig bírta idegekkel, a harmadik napon nyomdafestéket nem tűrő módon hajtotta el a csapatot. Az ő szempontjából persze érthető volt. Már az is csoda, hogy addig bírta szegényem. Talán, Tubi tudna erről a legtöbbet mesélni.
Általános iskola első osztályát egy évvel később kellett volna kezdenem, ugyanis meggyőződésem, hogy még éretlen voltam. Nem a képességeim miatt, hiszen kitűnően produkáltam az első négy évfolyamban, inkább a hátsó felemben motoszkáló "kukac" lehetett az oka. Hetedikben összevonták osztályunkat egy másikkal. Bár ne tették volna! Az igaz, hogy életre szóló barátságok szövődtek, de mindez erősen a tanulás rovására ment. Ellenben, éltünk és nagyon élveztük. Hatalmas mennyiségű boldogsághormon szabadult fel bennem akkoriban. Nem bírtuk abbahagyni a kacarászást. Kivétel, amikor túl rossz jegyet kaptunk. Reggelente, iskolába menet, szinte minden alakalommal elkéstünk. Bringával tekertünk, estünk, keltünk. Végigröhögtük az egész utat. Egyesek szemében pszichiátriai esetnek tűnhettünk. Sokan nem szeretik ugyanis mások jókedvét látni. Rendszerint beértünk a suliba, de az osztályterem előtt megtorpantunk, még mindig a nevetéstől fetrengve, képtelenek voltunk bemenni a terembe. A többiek már tudták és bent sugdolóztak, valami ilyesmit: megérkezett a két "állat". Osztályfőnökünk totál ki volt akadva ránk . Szerethetőek voltunk, na. Pár éve találkoztam vele a sétálóutcán. Azt mondta, mi voltunk a legkedvesebb osztálya. Én elhiszem neki!
Visszatérvén a 90'-es évekhez, akkoriban alakult ujjá a CB- zenekar. Játszottunk az Easy Rider-ben és más helyeken is sokat. Vállalom életem minden periódusát, nincsenek extra titkaim, szégyellnivalóim. Akkoriban, K. Karesz druszámmal karöltve vetemedtünk őrültségekre, nyakig benne voltunk az éjszakában és annak minden egyes szegmensében. Többször előfordult, hogy egy autó utasterében kötöttünk ki páran és szakadtunk a röhögéstől, elvetemült módon. Van ereje az összezárt lelkeknek, működik a tudatalatti kommunikáció, a Telepátia. Elképesztő volt a kohézió ember és ember, barát és barát, ismerős és ismerős között. Nem úgy, mint manapság, a közösségi Mátrixban.
Plédből készült indiánsátor a '70-es években. KisCsuri, Rózsaszín Párduc-os pólóban, kint a Vadonban. A Rettenthetetlen
Nagyon hamar lábra álltam. No, nem a megváltozott tudatállapotból, hanem születésem után. Olyannyira mozgékony voltam, hogy egy éves korom előtt elindultam. Meg se álltam az utca végéig. Ott találtak rám. Így jutott szüleim tudomására, hogy elsőszülött fiacskájuk megtanult járni. Ezt a kis figyelmetlenséget később azzal kompenzálták, hogy amikor valamiért nem értek rá(m), a bokámat az udvar füves területén egy oszlophoz kötözték. Így aztán egy bizonyos kör kerületén kívülre nem igazán kerülhettem. Ez okozhatta később olthatatlan szabadság utáni szomjamat. Viccet félretéve, ez a kikötözősdi csupán egyszer fordult elő vélem. Mostanában gondolkodom hasonlón, de már egészen más aspektusból szemlélve.
Isten áldjon Benneteket!
Vigyázat, folytatása következhet...!
"Ízirájder, Öcsém..."
Életem első igazi zenei csemegéje, amit Sárdi Zsolt barátomtól kaptam, egy Polimer kazettán. (Zsolt - egy autóbaleset miatt - nagyon fiatalon távozott közülünk. Jó ember volt) Elemi erővel hatott rám ez a koncert, ami azóta is kitart:
NagyCsuri 2017.08.15.
